bármelyik pillanatomban, mikor azt gondolom, hogy igen, most minden másképp lesz, és jóvá alakul a sok rossz, valami jön és keresztbe húzza azt. amikor úgy gondolom, hogy végre megtaláltam azt a személyt, aki mindenben támogat, akkor az élet megmutatja, hogy mégsem. kötődtem hozzá, most is azt teszem. ő is hozzám, tudom, de valami miatt mégis azt kell éreznem, hogy akármikor A komoly témáról beszélünk, vagy beszélnék, már nem érdekli. már nem akar segíteni. oké, nincs ideje, sokat dolgozik, tudom, mondja is. de amikor egy olyan random, érdektelen kérdést teszek fel, hogy nála van-e még a kiskésem (mikor nagyon is jól tudom, hogy nála van), egyből ír, hogy persze. mikor azt írom, hogy éppen szakadékszélen állok - akárhogyan is értelmezze ezt a nép - nem ír. nem jön, hogy segítsen, pedig tud róla. 3-4 hónapja azt mondta, inkább írj nekem, minthogy azokkal a tárgyakkal nézz szembe, és segítek. eleinte mindig leírta, hogy miért ne. kérdezgetett, hogy elterelje a figyelmemet. most nem. valamelyik nap írtam neki, hogy már nem bírom, és csak a hülyeségre tudok gondolni. elolvasta, tudott róla. másnap számonkérően néz rám, hogy ugye nem csináltál hülyeséget?! mikor látja, hogy be van kötögelve a kezem. csak annyit mondtam neki, hogy tudtál róla. nem beszéltünk aznap többet.
és most is, amikor minden zuhan össze körülöttem, még mindig őt tartom a legbiztosabb pontnak, és igenis leírom neki, hogy mindjárt megteszem, még ha tudom, hogy nem is fog visszaírni. és ez már az én bajom. 1,5 hónapja, mikor utoljára normálisan tudtuk beszélni, minden más volt. mentem ki Angliába. hazajöttem, és ez várt. az összeomlás. és most nagyon el vagyok veszve, mert itthon is áll a bál, az egyik legjobb barátomnak hitt ember hazudott nekem heteken keresztül, a másik meg kiutazott Németországba. és én meg itthon vagyok, a kisszobában, és csak gépelek és gépelek. de kinek? és minek? neki. talán. visszaakarom kapni azt a Hajósbátyámat, akit én 7 hónapja megismertem - még ha tudom, hogy ez nem rajta múlik, hanem ezen a szaros munkacentrikus világon. visszaakarom kapni azt az életem, ahol nem kellett aggódnom, hogy mikor jönnek velem szemben, és közlik velem, hogy "te szemét kurva, csak kihasználod úgyis". én nem akarok így és itt élni.
és igen, nézzetek hülyének, hogy azért akadok ki, hogy nem ír vissza. de ki tudja, lehet, hogy az lenne az utolsó beszélgetésem. nem akarok így gondolni rá, de meglehet. nem akarom. hiányzik. hiányzol!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése