A legtöbben soha nem gondolnák rólam, hogy én vagyok az, aki mindig próbál a leghátsó padba ülni, hogy ne vegye észre senki. Hogy én vagyok az, aki soha nem mer jelentkezni, mert fél attól, hogyha rosszat mond, a többiek kinevetik, vagy hogy a tanár megalázza, hogy hogy lehet ennyire hülye. Rettegek a társadalomtól, de kifelé nem mutathatom, mert elítélnek egyből, magyarázat nélkül. Senkinek nem számít az, hogy mit érezhetek belül, csak az, hogy mit mutatok kifelé. Ha mosolygok, azt hiszik boldog is vagyok, de nem. Kínomban mosolygok, hogy már nem tudok mit tenni, és mondani. Csak körbevesz a sok ember, és én csak hallgatok.
Aki viszont ismer - a legmélyebb érzéseimig - az nagyon is tudja rólam, hogy ez mind én vagyok. Hogy akár órákig tudok egyedül sírni a szobámban egy Tom Odell koncertfelvétel mellett. Hogy rettegek, ha a táblához kell mennem. És hogy mániákusan félek a társadalomtól. Mert tudom, hogy "ő" az, aki miatt ott tartok, ahol vagyok. A vég felé közelítek.
469 Azt várják, hogy beszéljek róla;
elkezdem a bőrt tépdesni a számról,
de nem értik, hogy ez már az.
071 És akkor a szobamérlegre leülve
zokogni kezdett. Megnézhettem volna a sírás
súlyát, mielőtt eljöttem.
Simon Márton akarok lenni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése